2017. augusztus 10., csütörtök

Chapter Four

Üdv.

Csütörtök van, itt az új rész, remélem élvezni fogjátok. Egy fél oldallal rövidebb, mint a megszokott, ez pedig azért van, mert a cselekmény következő pontját egy önálló fejezetben szeretném leírni, és ennek értelmében nem akartam szétszakítani azt. Jó szórakozást, találkozunk hétfőn!


Audrey H. 



Let me show you
[CHAPTER FOUR]


- Ó, az isten szerelmére, bökd már ki, Diana! – csattant fel Faye, akinek ezúttal hálát adtam, hogy szeretne a lényegre törni. Hanyag mozdulattal ellökte magát a könyvespolctól, majd félelmetes külsejével alig öt centiméterre megállt előttem. A szemembe nézett, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, közölte: - Boszorkány vagy. 100%-ban, ízig végig boszorkány vagy. – mondta, én pedig nem tudtam mit gondoljak. Ránéztem a többiekre, hátha valaki nevetni kezd, vagy valami, de nem. Mint a négyen teljes komolysággal figyelték a jelenetet. Azt, hogy szerintük boszorkány vagyok.

Boszorkány. – ízlelgettem a szó szerinti megfogalmazást. Istenemre mondom, megpróbáltam teljes komolysággal kezelni a helyzetet, de nem ment. Boszorkány – gondoltam. Boszorkányok nem léteznek, ha csak nem egy elcsépelt, fantasy könyvben élek.
-Boszorkány. – jelentettem ki eszelősen, majd mivel mindenki csak komolyan bámult, intettem, s remegő hanggal nevetni kezdtem – Aha, egynek jó volt. Tudjátok mit? – túrtam bele a hajamba idegesen – Inkább maradjatok távol tőlem. Őrültek vagytok.
Ahogy ezt kimondtam, Faye felkacagott, Nick pedig a halántékához kapva elfordult. Diana szomorúan nézett, Melissa pedig felhördült. Vártam, hátha valaki megszólal, de mindenki némán időzött; kivéve Fayet, kinek ördögi kacagása bejárta a szobát. Adamre néztem, megadva neki az utolsó lehetőséget, hogy megszólaljon. Szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Arca rémült, elkeseredett volt, szemei csillogtak. Hitetlenségem gesztusaként megráztam a fejem, s széttárt karokkal elindultam.

Talán ezért volt olyan különös ez a klikk. Lehet, hogy tényleg azt hiszik, valamiféle természetfeletti csoport tagjaik. Nos, én ebben nem hiszek. Nem vagyok boszorkány, hiszen boszorkányok egyébként sem léteznek… még ha léteznének is, úgy vélem 16 év alatt feltűnt volna a természetfeletti erő… vagy bármi, ami erre utalna. Nyugodt szívvel könyveltem el, hogy ez a klikk nem több, mint 5, szárnyaló fantáziával megáldott kölyök. Egyetlen egy dolog bántott. Az, hogy Adam is közéjük tartozott.
Ütemes léptekkel haladtam egyre bentebb az erdőben, hiszen nem szerettem volna túl sokat időzni ezen a kísérteties helyen. Zöld levelek, gallyak tömkelege torlaszolta el előlem az utat, én pedig nem győztem a kezemmel eltúrni őket magam elől. Menekültem.
- Cassie, várj! – hallatszott a távolból egy korántsem nyugodt kiáltás, melynek hatására egy pillanatra megtorpantam. Adam hangját hallottam, nem közvetlenül mögülem, hanem valamivel messzebbről. Egy másodpercig hezitáltam. Megálljak? Mégis mi értelme lenne? Nem akarok erről a képtelenségről beszélni… viszont a tény, hogy Adam lohol utánam, mosolyt csalt az arcomra. Még mindig nem értettem, hogy miért vált ki belőlem ilyen intenzív érzéseket. Még mindig szerettem volna megismerni, annak ellenére is, hogy ő is az őrültek közé tartozik. – Ne menj el.
Nem volt menekvés. A fiú beérve engem mögém került, karjával megfogta a vállam, és maga felé fordított. Féltem ránézni; tudtam, hogy el fog gyengíteni és tudtam, hogy végig fogom hallgatni. Annak ellenére is, hogy mennyire vonakodom ettől az egésztől.
- Ha meg akarsz győzni… - kezdtem, s tekintete vonzotta az enyémet. Szemeiből őszinte aggodalom, és talán… szeretet áradt, így nem álltam túl sokáig a pillantását.
- Csak hagy mutassam meg. – jelentette ki, s akkorát nyelt, mintha egy jókora gombóc lenne a torkában. Erre a kijelentésre felhúztam a szemöldököm, mert komolyan nem értettem, pontosan mit is akar megmutatni. – Gyere. – intett a fejével hogy kövessem.

Egy tisztásra vitt. A lemenő nap sugarai aranyszínben pompáztak a rét körüli fák ágai közt, a bokáig érő fűben lapulevelű növények terjeszkedtek. Sóhajtott, egyet, majd a tisztás közepére tessékelt. Ott lehajolt, s egy tenyérnyi, halványzöld levelet adott a kezembe.
- Fogd meg ezt. – utasított, én pedig ittam minden szavát. Nem azért, mert bíztam abban, hogy valami érdekeset fog mutatni, hanem azért, mert… mert vele akartam lenni. Levéllel a kezemben álltam, kérdőn pislogtam felé. Erre ő közelebb jött, s mélyen a szemembe nézett. – Mondd utánam: „A gutta aquae et aeris ut quod.” Koncentrálj.
Egy pillanatra hihetetlenül hülyén éreztem magam. Itt állok, az erdő közepén a fiúval, aki az első pillanatban magához láncolt valami rejtélyes oknál fogva… és aki megpróbál meggyőzni, hogy természetfeletti erőm van. Elég nevetséges helyzet.
Lehunytam a szemem, és elkezdtem mantrázni a latin szöveget, mely egyébként saját nyelvre lefordítva valami hasonlóképp hangzott: „Egy csepp víz, mintha levegő lenne.” Háromszor, négyszer elismételtem, majd gyanakvón kinyitottam a szemem. Igazam volt. – nyugtáztam felsőbbrendűként, hiszen semmi nem történt.
- Nem érzek semmit. – küldtem felé egy mindent tudó mosolyt – Én megmondtam.
Egy pillanatra vonakodott. Láttam rajta a vívódást, bár nem egészen értettem, hogy mi váltotta ki azt. Végül, elmosolyodott, ajkait szólásra nyitotta, de aztán vissza is zárta.
- Érzed ezt? – mielőtt ezt megkérdezte, puha kezeivel körülölelte az enyéimet. Kirázott a hideg. Kellemes bizsergést éreztem, a melegség pedig elöntötte az egész testem. – Érzed a bizsergést? – bizonytalanul bólintottam – Csatlakozott az energiánk. Az erőnk összeolvadt. Most próbáljuk együtt. – mondta, s mielőtt bármit is reagálhattam volna, lehunyta a szemeit. Mélyet szippantott a páradús levegőből.
- „A gutta aquae et aeris ut quod.” – mantráztuk együtt, s kezdtem tényleg nevetségesen érezni magam. Mégis, volt valami fura abban, amit mondott. Még mindig nem éreztem semmit, kivéve azt a kellemes, bizsergető érzést, melyet a bőre, és ő maga közelsége váltott ki. Ez nem mágia – nevettem fel magamban. Ez a vonzódás.
Egyre halkabban mantrázott, végül elhallgatott. Ebből arra következtettem, hogy készen vagyunk. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem, s lélekben már készültem arra, hogy ismét az orra alá dörgölöm a jól bevált én megmondtam!- szöveget, de amint körülnéztem, elfogott a rettegés. Hátborzongató volt.
Apró vízcseppek milliói vettek körül minket. Szemmagasságban lebegtek, megcsillant rajtuk a Nap hamiskás fénye. Nem akartam hinni a szememnek. Látszólag Adam sem erre számított. Tekergette a nyakát, amennyire csak tudta, s tátott szájjal, őszinte megdöbbenéssel nyugtázta a történteket.
- Hihetetlen. – suttogta egy halvány, elképedt mosollyal. Én magam nem tudtam megszólalni. A racionális tudás, a fizika törvényei a szemem előtt váltak semmissé. Láttam, amit láttam, és éreztem, hogy ezt mi csináltuk. Nem én, és nem is Ő. Mi. Együtt.
Percekig álltunk ott a tisztás közepén, mint két idióta. Mindketten csodáltuk a látványt; a vízcseppek tömkelegeit magunk körül. Nem volt szükség szavakra. Adam rám nézett, egyre közelebb hajolt hozzám. Meg akar csókolni. – nyugtáztam magamban, s úgy éreztem, ez egy romantikus pillanat. A következő momentumban pedig, - amikor már majdnem találkoztak az ajkaink – jeges acélként hasított belém a felismerés; ez mágia. Természetfeletti. Boszorkányság. Létezhet, hogy igazuk van?
Olyan gyorsan szakítottam ki a kezeimet az övéből, amennyire csak tudtam. A vízcseppek egyszerre zúdultak vissza a földre, én pedig riadtan bámultam a hűlt helyüket. Kétségbeesetten, kérdőn bámultam a fiúra, aki ijedten pislogott vissza rám. Nem tehettem mást, túl sok volt ez egyszerre. Egy szempillantás alatt faképnél hagytam.

Nagyjából egy óra hosszáig gyalogoltam töretlenül. Hátrahagytam Dianát, aki elfuvarozott ahhoz a kísérteties házhoz, így gyalog kellett hazamennem. Én azonban ezt cseppet sem bántam, hisz még mindig jobb volt így, mintha valaki egész úton a boszorkányosdival tömné a fejem. Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak, vagy hogy egyáltalán mit tegyek. Nem éreztem magam kétségbeesettnek… inkább zavarodottnak.

-Hahó! –nyitottam be a bejárati ajtón. Arra számítottam, hogy a nagyi ott fog ülni a nappaliban, vagy valami, de nem. A villany égett, ő maga pedig a konyhában sertepertélt.
- Merre jártál? – kérdezte elképedve, tekintetével a cipőmet fixírozva. Saras volt.
- Dianával. – feleltem rögvest, majd hezitáltam egy pillanat erejéig. Mit tegyek? Elmondjam neki a történteket? A vízcseppes dolgot? Vagy… ő sem hinne benne?
- Mi a baj, kicsim? – dobta le a konyharuhát a válláról, majd a pultnak támaszkodva kíváncsian fordult felém. – Bánt valami? – érdeklődött, én pedig nyeltem egy hatalmasat.
- Fura ez a város. – kezdtem felvezetni a gondolataimat. Nem csaphattam rögvest bele a lecsóba, nem vonhattam kérdőre, hogy; „Nagyi, boszorkány vagyok?”. Ennyire nem siethettem.
- Hogy érted ezt? – kérdezte természetellenes komolysággal, és pedig sóhajtottam egy nagyot.
- Az emberek, akikkel az elmúlt napokban találkoztam, mind ismerték anyát. – tördeltem az ujjaimat – Mindannyian furán beszélnek róla, sőt, Adam apukája előjött valami kísérteties, de egyben nevetséges sors-históriával. Hátborzongató ez az egész.
- Ethan Conant? – kérdezte, s mosolyogni kezdett. – A Csónakház tulajdonosa.
- Úgy van! – bólogattam hevesen, majd ahelyett, hogy elregéltem volna a sztorit, inkább valaki másra tereltem a szót. – Kérlek, mesélj nekem az apámról. Itt mindenki ismerte, mindenki tudja, hogy ki volt ő. Egyedül én nem, és ez nagyon dühít. – ültem le a konyhaasztalhoz. Komolyan így éreztem. Azt azonban eszem ágában sem volt rögtön rázúdítani, ami igazán bántott. Úgy gondoltam jobb lesz, ha apránként vezetem fel a nagyi előtt ezt az egész dolgot, mert féltem, hogy ő sem fog többet mondani.
- Cassie… - kezdte, s habozott. Már akkor tudtam, hogy semmit nem érhetek el nála. Nem akart az apámról beszélni, s ha a nagyi nem akart valamit, azt nem tette. Ilyen egyszerű.
- Értem. – tettem magam elé a kezeim védekezőn, majd a lehető legcsalódottabb arcomat felvéve hátrálni kezdtem. Kétszer is utánam szólt, de ismertem őt. Tudtam, ha nem akarja elmondani, nem is fogja. Így viszont, csak egy dolgot tehettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése