2017. augusztus 10., csütörtök

Chapter Four

Üdv.

Csütörtök van, itt az új rész, remélem élvezni fogjátok. Egy fél oldallal rövidebb, mint a megszokott, ez pedig azért van, mert a cselekmény következő pontját egy önálló fejezetben szeretném leírni, és ennek értelmében nem akartam szétszakítani azt. Jó szórakozást, találkozunk hétfőn!


Audrey H. 

2017. augusztus 8., kedd

Chapter three

Sziasztok!

A múl héten nem írtam nektek ide semmit, de esküszöm, ennek is meg volt az oka. Pihenős, elő-nyaralást tartottunk Horvátországban, szóval nem voltam otthon. Ma viszont már a jól megszokott pozitúrából írok. A következő ilyen "zűrös" időszak majd csak szeptemberben lesz, szóval addig is érezzétek jól magatokat! Ha tetszett dobjatok egy üzenetet a chaten keresztül, vagy írjatok megjegyzést! Csütörtökön hozom a következőt, addig is jó szórakozást. 

Audrey H

2017. augusztus 4., péntek

Chapter two

This is my boyfriend. He is cool.
[CHAPTER TWO]



Megfogadtam Adam tanácsát, és leültem az egyik asztalhoz. Mivel nem volt mellettem ablak – hátrány, ha az ember egy hajón működtet presszót – csak néztem ki a fejemből, folyton folyvást arra gondolva, hogy miért ilyen furák erre az emberek. A suliban az igazgató lánya – azt hiszem róla beszélt Diana – szó szerint letámad, majd megjavítja a lakatot. Rögtön feltűnik a kedves arcú Diana, és ide invitál suli utánra. Itt természetesen összefutok még egy, kissé bizarr emberrel, aki valami teljesen végeláthatatlan végzetről, meg szerelmes sorsról hadovál. Komolyan, Chance Harbor?

Amíg ott üldögéltem, észrevehetetlenül töltötték meg fiatal csoportok a helyet. Egyre többen jöttek, egyre hangosabb volt az egész hely. Többeket futólag felismertem a suliból, de még így is túl sok ismeretlen arc vett körül. Barátkoznom kéne, - gondoltam, de nem igazán vitt rá a lélek, hogy bárkihez is hozzászóljak. Sok ez így egyszerre. – állapítottam meg magamban, majd el is határoztam, hogy rendelek egy italt, aztán rögvest elhúzom a csíkot. Kis lépésekben szerettem volna haladni, tehát mára bőven elég volt az iskola; majd máskor barátkozom. És… a nagyinak sem lehet egy szava sem. Én eljöttem. Én megpróbáltam. Ha megkérdezi, fel tudok sorolni pár nevet.
- Tessék. – tűnt fel előttem az Adamnek nevezett fiú, egy laminált lapocskával a kezében. Eddig nem igazán volt lehetőségem szemügyre venni, hogy mennyire jóvágású. Persze, az én egyetlen Calebemnek a közelébe sem jöhetett, de mégis volt benne valami… ami miatt képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem. Gyönyörű szemei leláncolták az enyéimet, s pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Végül, mintha beléhasított volna a felismerés, aprót rázott a fején, melynek hatására barna hajszálai megremegtek. – Milyen volt az első napod? – kérdezte, s mosolyt húzott az ajkaira.
- Még nincs vége. – haraptam be az alsó ajkam, s realizálva, hogy mennyire bénán viselkedtem, elvettem a papírt, s nézegetni kezdtem azt. Valami megmagyarázhatatlan erő azonban arra késztetett, hogy ismét Őrá szegezzem a tekintetem. – Ha vége lesz, majd válaszolok rá. – engedtem a csábításnak, és ránéztem.
- Nézegesd csak nyugodtan, mindjárt visszajövök – mutatott az itallapra, majd kínosan a vállára dobta a törlőruhát. Azután magamra hagyott, aminek én egyáltalán nem örültem. Hogy miért? Én sem tudom. Megmagyarázhatatlanul vonzotta a szemem; szerettem volna vele beszélgetni, szerettem volna jobban megismerni, de..
Kis lépések, Cassie! – emlékeztettem magam a helyes gondolatmenetre. Nem szabad beleugrani a mély vízbe. Szerettem Calebet, és még csak véletlenül sem az érzelmek hiánya miatt szakítottunk. Azért következett be a változás, mert el kellett jönnöm.
Nem sokkal később Adam visszajött, felvette a rendelésem, majd huncut mosollyal visszasettenkedett a pultba. Halványan hallottam a turmixgép zaját, de még véletlenül sem fordítottam arra a fejem. Nem akartam, hogy feltűnő legyen az, ahogy állandóan őt szuggerálom. Ez a fura érzés arra bíztatott, hogy azonnal írjak egy üzenetet Calebnek. Ő mindig tudtam, hogyan nyugtasson le, valószínűleg nem beszélnék neki erről, hisz nem akarom szándékosan bántani. Valaki mégis kellene, aki eltereli a figyelmem. A figyelmem, ami jelenleg csak egyetlen személyre összpontosul.
- Hé, Cassie. – vágódott be viharként az igazgatónő lánya, mellette pedig a valamivel kedvesebb, mosolygós tag. – Ugye nem bánod, ha csatlakozunk? – igazából feleslegesen kérdezte, mert mire kimondta, már mindketten velem szemben ültek.
- Melissa vagyok. – szólalt meg a göndör hajú leányzó, és kedvesen mosolygott. – Ő itt Faye. Egy igazi ribanc, de majd megszokod. – ütögette meg barátnője vállát, mire az úgy viselkedett, mintha a ribanc jelző valami éktelenül nagy büszkeség lenne.
- Faye Chamberlain, személyesen. – dobta hátra a haját művészien, aztán egy nagy vigyort varázsolt a képére. – Az anyukám az igazgató. Tudom, mire gondolsz, de ne tévesszen meg a mosolya, tud irtó gonosz is lenni, higgy nekem.
- Aha – bólogattam, mert ha eddig haza szerettem volna menni, akkor ezek után legszívesebben fejvesztve menekültem volna. Idegesen pillantottam a pult felé, hátha meglátom azt a különleges, valamiért kedvességet sugárzó srácot, de pechemre épp felszolgált.
- Adam nagyon cuki. Ugye? – suttogta a Fayenek nevezett lány, de sanszos, hogy csak a hatás kedvéért. – A szomorú és bűbájos csajokra hajt. Pont olyanokra, mint amilyen te vagy. – mondta, hangjában olyan éllel, hogy rögtön megállapítottam; mi sosem leszünk barátok. Sugárzott belőle az agónia, még Melissa is csak érdeklődve méregette.
- Ja… hát annyira nem érzem magam bűbájosnak, de azért kösz a tippet. – szereltem le, majd az asztalra csúsztattam egy ötdolláros bankjegyet. – Azt hiszem, én most megyek. Jó mulatást. – néztem rájuk, s próbáltam elővenni az alávaló stílusomat, de nem jött össze. Az én teljes gonoszságom csak töredéke annak, mint amennyit ebből a Faye nevezetű lányból kinézek. Egyszerűen félelmetes, bele sem merek gondolni hány embert tarthat lelki terrorban. nagyon szép lány, de valamiért nekem túl visszataszító.

A mindennapok közönyével, ám mégis sietve hagytam el a Csónakházat. Nem akartam bent maradni egy pillanattal tovább sem; persze, ami Adamet illeti, nem lehetett egy szavam sem. Rendkívül bájos, - vicces, hisz Faye pont „bűbájos”-nak nevezett az imént – és a fura apját leszámítva teljesen hétköznapi srácnak tűnt. Amit nem hétköznapi, az, ahogyan bilincsbe fogta az elmém. Az arca vibrálva lebegett előttem még akkor is, amikor már a kocsi kulcsait kerestem a jegyzetpapírjaim közt. Mikor megtaláltam az említett tárgyat, feltéptem a jármű ajtaját, s mintha csak megváltást jelentene az ülés, rögtön behuppantam, s magamra zártam az ajtót. Egy mély levegő után, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez a nap koránt sem egy átlagos hétköznap. Dacosan cikáztak a gondolataim az őrült pasas elméletén, és azon, hogy vajon mi olyan érdekes ebben a Conant fiúban… Egy pillanatban nevetségesnek éreztem a gondolataimat. Mégis miért kattogok egyáltalán ezen? Cape Codban is voltak rendes srácok, mi több, az én barátom volt az egyik legrendesebb. Ő is pont ugyanilyen kedves tekintettel bámult, majdnem ugyanilyen érzéseket váltott ki belőlem. Faye… Faye más tészta. Fogalmam sem volt, hogy miért viselkedik ennyire furcsán velem. Mondjuk, lehet, hogy nem csak velem ilyen fura. Lehet, hogy mindenkivel ilyen. Lehet, hogy ő szimplán csak egy dög. Mert megeshet. Meg bizony.
A biztonsági övet magara húztam, mintha legalább az életemet jelentette volna. A korombeli fiatalok szerint rossz szokás volt; én mégis egy elengedhetetlen funkciónak tartottam. Anya mindig azzal tömte a fejem, hogy ez fontos. És tényleg az. Még akkor is, ha csak két utcányit vezetek. Fő a biztonság. Miután ezt letisztáztam magamban, a slusszkulcsot beledugtam az indítóba. Az akkumulátor tekerni kezdte a motort, de semmi. Mi a franc? - gondoltam, hiszen még sosem történt velem ilyen. Az autó nem, hogy nem indult, egyszerűen le is állt. Ismét próbálkoztam, ezúttal egy hangyányit hosszabb ideig. Még mindig semmi. Kezdtem egyre dühösebbé és ijedtebbé válni, ösztönösen nyúltam újra a kulcs után, ám ezúttal a motor felhördült, krepegő-pattogó hangot kiadva füstölni kezdett. Abban a pillanatban visszafordítottam a kulcsot nullára, s a biztonsági öv kioldó gombjához nyúltam. Ki akartam szállni, meg akartam nézni, hogy mi történik- na, nem mintha értenék bármennyit is az autókhoz. Mégis, ösztönösen ez volt az első gondolatom. A gomb azonban beragadt. Nem tudtam kikapcsolni. Úgy látszott bent ragadtam az autóban. Elöntött a rémület, egyre idegesebben, és gyorsabban nyomkodtam a kis, piros gombot a jobb oldalamon, de semmit. Felpillantva, a szélvédőn keresztül érzékeltem, hogy egyre sötétebb, és egyre sűrűbb füst száll fel a motortérből. Ha volt is egy halvány magabiztosságom, az menten elillant. Sikítva, rúgkapálva próbáltam kiszabadulni a fekete füstöt okádó szerkezetből, de hiába. Ki akartam nyitni az ajtót, hogy legalább levegőt kapjak, de a kilincs nem engedelmeskedett. A pániktól potyogtak a könnyeim, ordítottam, ütlegelni kezdtem az oldalsó üveget, mely természetesen egyáltalán nem segített. Ekkorra a füst mögül hatalmas, perzselő lángok csaptak fel, egyre magasabbra, én pedig kezdtem elveszteni a fejem. Csak sírtam, sikítoztam, és ütöttem mindent, amiről úgy gondoltam segítségemre lehet. Egyre többen sereglettek ki a csónakház parkolójába, de valahogy senkiben nem volt segítő szándék, hogy megpróbáljon kimenteni. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ennyi volt. Biztos voltam benne, hogy a lángok elérik az üzemanyag tartályt, én pedig a robbanás következtében meghalok.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Valószínűleg kezdtem sokkos állapotba kerülni, mivel fel sem tűnt, hogy az ablak túloldaláról valaki feszegetni kezdi az ajtót. Adam volt az, szemei őszinte ijedtséget tükröztek; mondjuk nem csoda, az ember nem minden nap láthat égő autót, mely foglyul ejti a vezetőjét. Gondolom a nevemet kiabálta, bár ezt nem hallottam. A fura, elektromos tűzhöz hasonló hang még mindig túl zajos volt ahhoz, hogy a külső zajokat meghallhassam. A lángok majdnem duplájukra dagadtak, amikor is Adam megelégelte a lehetetlen helyzetet, s két kézzel próbálta kinyitni az ajtót. Mikor bizonyossá vált, hogy ez a kísérlet is reménytelenül sikertelen, oldalra pillantott. A Csónakház ablakára, ha jól láttam. Egy másodperc töredéke múlva máris visszatért, s ismét az autóval kezdett foglalkozni. Jól szemügyre vette a motorteret, a motorháztetőt, s arca valami furcsa magabiztosságot közvetített. Egy rövid pillanat múlva a zár kattant. A lángok csillapodni kezdtek, ő pedig minden erejével azon volt, hogy kiszabadítson engem. Ezt meg kell köszönnöm – gondoltam, hisz addigra már félájult állapotba kerültem. A kevés oxigén, és a stressz miatt úgy éreztem, mintha le lennék lassulva; próbáltam egymagam kiszállni, de az öv még mindig fogva tartott. A nyitott ajtóban álló Adam a kezét nyújtottam. Válaszul jobbra fordítottam a fejem, s ismét megpróbáltam kikattintani az övet, ezúttal is sikertelenül.
- Cassie?! – kapott utánam ijedten, mire a pici, piros gombra mutattam.
- El kéne vágni. – köhécseltem, majd észrevettem, hogy a tűz elaludt. Vékonyka, fehér csíkokban száll fel a füst, a tűz azonban teljesen megszűnt. – Mi a …?
Adam válaszra sem méltatva behajolt a kocsiba, átnyúlt rajtam, egészen a biztonsági öv kapcsolójáig. Érdekes, szinte misztikus módon a harmadik próbálkozására a gomb engedelmeskedett, jellegzetes kattanással engedett szabadon. Mire felfoghattam volna a látottakat, megmenőm ölbe kapott, és a parkoló hátsó részébe vitt, egy halványkék dzsiphez. Meg akartam szólalni, hogy tegyen le. Tudtam volna menni; vagyis legalábbis ezt gondoltam… viszont abban a pillanatban, ahogy tudatosítottam magamban, hogy Adam karjaiban vagyok, ez az ötlet elég ésszerűtlennek tűnt. Karjai óvón öleltek át, s egy pillanatra sem mutatkozott rajta a fáradtság jele, vagy az, hogy netán nehéz lennék. Csak ment, egyenesen a céljához, én pedig tűrtem. Mert tűrni akartam. Valami megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem iránta, s a közelsége pozitív hatást gyakorolt rám. Mikor elhaladtunk a Csónakház mellett, láttam, hogy szinte mindenki a lépcsőn, vagy a fal mellett figyeli a jelenetet. Mindenki, kivéve két, sötét árnyalakot. Azok ketten ugyanis odabentről, az ablakból figyelték a történéseket.


Ahogy említettem, egy világoskék dzsiphez mentünk. Amikor odaértünk, Adam talpra állított, s kinyitotta a terepjárót. Szóval ez az ő autója. – állapítottam meg magamban, s közben megtöröltem a homlokom. A remegésen kívül már kezdtem alakulni, viszont az nem akart elmúlni. A fiú visszatért hozzám, a kocsi csomagtartójának ajtaját lehajtotta, majd benyúlt és egy palack ásványvizet nyomott a kezembe. Az arca rettegésről árulkodott, míg szemeivel óvón pásztázta minden mozdulatom.
- Ez meg mi volt? – törtem meg a csendet, a hangom éles pengeként hasított a levegőben.
- Kigyulladt a kocsid. Biztosan elektromos zárlat. – felelte összeszűkült szemekkel, majd leült mellém. – Rendbe fogsz jönni, csak kell egy kis pihenés. Nagyon megijedtél.
- Igen. – néztem rá hitetlenkedve, hiszen úgy éreztem, nem fogja fel ennek a súlyát. – És az ajtók? A biztonsági öv? Bent ragadtam a kocsiba… meg is halhattam volna, ha…
- Adam! – hallottam egy vékony, női hangot, balról. Odanézve megállapítottam, hogy Diana az, a suliból. Arca értetlen és rémült volt. Adam egy szempillantás alatt felpattant, s elébe ment. – Mi történt? – kérdezte a lány, tekintete köztem, meg a fiú közt cikázott. Adam csak megfogta a kezét, s ami rettentően meglepett, az a következő volt:
- Szia. – nyomott csókot Diana arcára. Eközben Diana becsukta szemeit, én pedig hihetetlenül ledöbbentem. Ők együtt vannak? – Kigyulladt a kocsija. Egy zár…
- Egy zárlat, ami miatt bent ragadtam a kocsiba! – csattantam fel, és tudtam, hogy nem ezt érdemlik. Ideges voltam, hiszen volt egy halál közeli élményem. Ideges voltam, mert ezt valahogy el kell mondanom a nagyinak. És… ha jobban belegondolok, leginkább azért voltam ideges, mert Adam… Dianával jár. – Tudja egyáltalán valaki, hogy mitől lehetett zárlatos? – rajzoltam apró macskakörmöket a levegőbe.
- Egy autószaki biztos megválaszolja a kérdésedet. – pillantott hátra Adam, szemeiben mintha a szégyen, és a sajnálkozás keveredett volna. Egy másodperc után elnéztem, nem akartam, hogy lássa a dühömet. És a csalódottságomat, melyet az iménti jelenet váltott ki. Én vagyok az új lány, csak magamat hibáztathatom, hogy kötődni kezdtem egy sráchoz, akit nem is ismerek. Ha most kérdezi meg milyen volt az első nap… biztosan válogatott szidalmakat sorolok fel neki. Dühös voltam… és megalázott.
- Na, jó. – álltam fel, majd a megráztam a kezemben lévő ásványvizet. – Felhívom a nagyit, majd kitalálom, hogy mit mondjak neki. – mondtam tettetett jókedvvel.
- A nagyidat? Mi? – rikkant fel Diana, ám egy pillanat alatt rendezte a vonásait, s valamivel gyengédebben folytatta – Dehogy, ne kínozd ilyenekkel. Majd Adam hazavisz.
- Ó nem, azt nem. – tiltakoztam- Elég, hogy kiszedtél abból a nyomorult kocsiból, nem kell fuvaroznod is. Majd a nagyi hazavisz. – magyaráztam, mert arról szó sem lehetett, hogy Adam visz haza. Most nem. Fel kell dolgoznom a látottakat; a tüzet, és őket.
- Ő a pasim. Jó fej. – érvelt Diana, majd gyengéd csókot nyomott a hihetetlenül jóképű Adam ajkaira, s aztán hátat fordítva, sietős léptekkel eltűnt. 
Adam bizonytalanul megfordult, s széttárta a karjait. Szemeiből nem tudtam kiolvasni semmi konkrétat… kivéve a szégyent. Adam Conant szégyenkezett.

2017. augusztus 1., kedd

Chapter one

Üdv mindenkinek!

Ahogy ígértem, hoztam nektek az első fejezetet. Nagyjából minden rész ilyen terjedelmű lesz, a következőt - csak a nyárra való tekintettel - pénteken hozom. Nagyon izgatott vagyok ezzel a sztorival kapcsolatban, remélem, hogy lesz aki olvassa, vagy esetleg megszereti. Szeretnék továbbá feltölteni a szereplőkről egy kisebb áttekintést, de hanyag munkát nem szívesen adok ki a kezem közül, így arra még várni kell egy picit.
A napokban beállítottam a chatet, remélem használni fogjátok majd, hiszen másképp semmi de semmi értelme nincs.
A cseréket kiraktam, ezúton is buzdítanálak titeket, hogy jelentkezzetek nyugodtan, nem lesz belőle harag. :)
Legyen szép napotok, jó szórakozást kívánok.

Audrey H. 

So you are the new girl
[Chapter one]

Kellemetlen, mégis vegyes érzelmeim támadtak, amint beléptem a házba. Tudtam, hogy a nagyi mennyire örül nekem, és tisztában voltam azzal is, hogy viszonoznom kellene, de mégis, mindezek előtt fel szerettem volna tenni neki néhány kérdést. Kezdetnek mondjuk, hogy Anyu miért menekült el innen? Miért nem jöhettem soha Chance Harbor városába?


Nagyi elvette az egyik táskámat, s kedvesen mosolyogva elindult előttem a fura, ám mégis különleges mahagóni lépcsőn. Egész idáig beszélt, de csak az isten tudja miről, hiszen az én gondolataim valahol teljesen máshol kalandoztak; a gyász és az elkeseredettség közt. Hűségesen, bólogatva követtem a nagyit felfelé. A folyosóra érve nagy léptekkel tovább haladt, egyenesen a végére. Ott benyitott az utolsó szobába.
- Ez édesanyád szobája volt. – beinvitált, a kezében lévő táskát pedig bizonytalanul az ágyra dobta. – Múlthéten pakoltam ki... na, nem mintha nem lett volna rá 16 évem.
- Kösz, nagyi. – nyomtam egy puszit az arcára, hiszen úgy éreztem, menten pityeregni kezd.
- Rendezkedj csak be – felelte, majd egy kicsit hátrált – Odalent leszek, csinálok egy kis harapnivalót, biztosan megéheztél az úton.

Amint a nagyi elhagyta a szobát, lehetőségem nyílt tüzetesen szemügyre venni azt. Halvány, barackszínű falak, néhány kellemes hangulatot árasztó kép, többnyire fehér liliomokról. Az ágy fehérre festett fémszerkezete olyan vintage stílust adott az egész szobának, hogy a szintén világosra kövezett kandalló pontosan illett hozzá. Az ablak szimmetrikusan az ágy mellett helyezkedett el, alatta kiülős párkányt alakítottak ki; rögvest elképzeltem, ahogy a 16 éves anyám itt gubózik naplóírás közben. Tőle jobbra egy tükör, és egy hat fiókos komód helyezkedett el, szintén világos színűre festve. A szoba ellentétes oldalán egy íróasztal lapult meg; üresen, porosan. Miért? – kérdeztem magamtól. Itt mindene megvolt anyunak, ő mégis elmenekült innen. Mi több, még csak 16 volt. Milyen borzasztó dolognak kellett történnie, amiért a nagyi elengedte egymaga, ilyen fiatalon? A kérdéseim tehát finoman szólva is adottak voltak, de választ nem kaptam rá senkitől. Még.

A korai vacsora után – amely egyébként valami isteni finom sült volt – váltottunk néhány szót Chance Harborról. Ami azt illeti, a nagyi szavaiból ítélve ez egy pezsgő kisváros rengeteg korombeli fiatallal. Aha. Félek, hogy még ezzel a prózai túlzással élve sem sikerül barátokat szereznem, hiszen nem vagyok egy egyszerű eset.
- Ha csak egy innivalóra vágysz, arra ott a Csónakház. – ütemes lépteit hallottam magam mögött a lépcsőn. Lefekvéshez készülődtünk, s mivel a szobák a ház emeletén helyezkedtek el együtt kullogtunk felfelé – A kikötőben van, a mólótól nem messze. Conantéké az egyedüli barátságos hangulatú hely a városban. De…
- Értem. – mondtam szembefordulva vele, hiszen elértem a szobaajtót – Majd holnap suli után benézek, ígérem. – erre aprót bólintott, aztán benyitott a saját hálószobája ajtaján. A mozdulat felénél azonban megfagyott, fejét visszahúzta, s bátortalanul így szólt:
- Örülök, hogy itt vagy, Cassie.

Az éjjel nyugtalanul aludtam. A fájdalmam egyáltalán nem múlt el, hiszen mindennél jobban hiányzott a régi életem. A régi, jól megszokott, átlagos életem. Cape Codban nem néztek ki, nem tekingettek rám szánakozva. Csak egy voltam a sok közül. Ha bármi bántott, ott volt nekem Caleb. Caleb, a több, mint száznyolcvan centi magas barátom, akinek éjfekete, bongyorka fürtjei és átható, mogyorószín szemei bármely bánatomra gyógyírt jelentettek. Most viszont itt fekszem, néhai anyám ágyában, egy teljesen idegen városban, mi több, egy teljesen idegen házban. Álmatlanul forgolódom, folytonosan azt kérdezve magamtól, hogy miért? Maga a tény, hogy apa nélkül nőttem fel már alapból sem hangzik leányálomnak, de most, hogy az anyámat is elveszítettem, s ezzel párhuzamosan Calebet is… olyan, mintha egy szempillantás alatt elvesztettem volna mindent. Beleértve önmagamat is.

Reggel korán keltem. Egész éjjel görcsben volt a gyomrom, hisz folyamatosan azon aggódtam, hogy ugyan mikorra szokom meg ezt a helyet. Könnyed, nyári ruhát kaptam magamra, s a rend kedvéért felvettem egy farmerdzsekit is. A táskámba belegyűrtem néhány lefűzős jegyzetet, pár tollat és zsebkendőt is. Zsebkendőt, arra az esetre, ha a kelleténél több „szörnyű lehet elveszteni a szüleidet, őszinte részvétem”-et kapnék. Szép kilátások, nemde? Egy hirtelen ötlettől vezérelve a mobilomért nyúltam. Megszokás volt Caleb szeretetteljes üzeneteire ébredni, ám ez ma reggel teljes mértékben elmaradt. Összeszorult a torkom, amikor belegondoltam, hogy mától Caleb nem része az életemnek.

Miután találtam üres parkolót a kocsinak, nagy levegőt véve kikászálódtam a vezető oldali ülésből. A táskámat a vállamra dobtam, a kocsi ajtaját bizonytalanul becsukva bezártam azt. Diákok százai sereglettek a parkolótól az épület felé. Többen is boldognak tűntek, klikkekbe verődve beszélgettek, némelyiküknél még elvitelre készült kávét is láttam. Családiasabbnak, kellemesebbnek tűnt ez a hely, mint a CCHS, de mégis, számomra idegen volt. A hatalmas, kétszintes épület korabeli auráját megtörte a vörös-barna színkombináció, melyhez tökéletesen passzolt a kétszárnyas, burgundira festett faajtó. Miután felocsúdtam a látványtól, s emlékeztettem magam, hogy már réges-rég az igazgatóban lenne a helyem, bizonytalan lépésekkel indultam el a tömeg után.

Az igazgatói iroda az emeleten volt; tipikus, szabvány folyosó, középső ajtó, hatalmas betűkkel a közepén: „DAWN CHAMBERLAIN, IGAZGATÓ”. Görcsösen szorítva az egyetlen, kissé gyűrött, nyomtatott papírt, magamra varázsolva a legmegnyerőbb mosolyomat, bekopogtam és elfordítottam a kilincset. Szimpla, tojáshéjszínű falak, irattartók a helység mindkét oldalsó falán. A szemben lévő falon egy hatalmas ablak, mely valószínűleg a parkolóra néz; előtte egy nagy, fából készült asztal, rajta megannyi papírossal, cetlivel és tollakkal. Az asztal előtt két irodai szék kapott helyet.
- Biztosan te vagy Cassie Blake. – ált fel az íróasztaltól egy középmagas, csinos, sötétszőke hajú nő. – Chamberlain igazgató vagyok - nyújtotta felém a kezét, mire én előrébb léptem, hogy kezet tudjak vele fogni – Örülök, hogy itt vagy. Már mind nagyon vártunk. – olyan mézesmázos volt a mosolya, hogy az már szinte félelmet keltett.
- Üdv. – ráztam meg a kezét magabiztosan, majd amikor intett, hogy üljek le, helyet foglaltam.
A továbbiakban természetesen aláíratott velem egy halom papírt; volt közte megállapodás, egy dokumentum arról, hogy ismertette velem a házirendet, illetve egy másik, amely nyilvántartásba veszi a szekrényhasználatot. Ezeken kívül adott néhány brosúrát, melyek javarészt az iskola erősségeit ismertették, de akadt köztük olyan is, ami a focicsapatot és a szurkolást reklámozta. Az utolsó az iskola történelmi hátterét ecsetelte.
- Az órarended. – tolta elém az újabb papírt, majd lázasan magyarázni kezdte, hogy melyik termet hol találom. – Ha bármi kérdésed, kérésed vagy észrevételed lesz a jövőben, én itt vagyok. Abban pedig biztos vagyok, hogy sikerül majd beilleszkedned.
- Köszönöm, Mrs. Chamberlain. – mosolyogtam, leplezve a szorongást, melyet az váltott ki, hogy be kell mennem egy idegenekkel teli terembe, hogy matekot tanulhassak.
- Ó, és Cassie, - szólt utánam, mikor már majdnem elértem az ajtót – Őszinte részvétem a szüleid miatt. – mondta, s arckifejezése tettetett szomorúságot mutatott.
Aprót bólintva kiléptem az ajtón, s gyorsan be is csuktam magam után azt. Hát persze, - gondoltam. Anyu is ide járt, valószínűleg, mivel ez az egyetlen középiskola Chance Harborben. Egy szó, mint száz, megkaptam az első részvétnyilvánítást. Hurrá.

A matek nem is volt annyira katasztrófa, mint ahogy azt elképzeltem. Sőt, ami azt illeti, az eddig megtartott – szám szerint 5 – tanóra sem volt az. Amikor reggel beléptem a terembe, egy idősebb, talán koreai tanárnő azonnal megkért, hogy mutatkozzak be. Kínos volt, hogy ki kellett állnom mindenki elé, de rövidre zárva az információáradatot, az alap adataimon kívül az égvilágon semmit nem mondtam el. Kihagytam az árvaságom tényét, így nem kaptam egyetlen gyászos pillantást sem. A másik négy órán; történelmen, latinon, kommunikáción és biológián már be sem kellett mutatkoznom, ami, tekintve az éves rátámat, egyáltalán nem elhanyagolható.
- Szóval te vagy az új lány. – hallottam magam mellől egy hangot, ami hihetetlenül kísérteties volt, hiszen annyira lefoglalt a szekrényem zárkombinációja, hogy fel sem néztem. Kicsit ijedten kaptam oldalra a tekintetem. A tekintetem, mely összeütközött két bizarr szempárral. – Cassie Blake, ha nem tévedek. Nagyon csinos vagy.
- Igen, én vagyok. – válaszoltam kissé meglepve. A lány, aki hozzám szólt valószínűleg az iskola legmenőbb diákja. Csokoládébarna haja lófarokba volt kötve, az arca karakteres, ám korántsem csúnya. A mellette álló lány bőrszíne kellemesen barna volt, göndör fürtjeit egy hajcsattal rendezte el. Az ő mosolya közvetlenebbnek tűnt, mint a vad, lófarkas lányé. – Ez a hülye lakat… - törtem meg a csendet, s kínos nevetésem közben megrángattam azt, ezzel bizonyítva, hogy bénaságom határtalan.
- Próbáld újra. – kacsintott, majd belekarolt a kedvesen mosolygó barátnőjébe, s elsétáltak. Egy darabig néztem, ahogy távolodnak, de aztán ráeszméltem, hogy az ebédszünet mindössze 25 perc, szóval visszatérve a való világba, ismét megpróbáltam kinyitni azt a hülye zárat… és a zár működött. Hitetlenkedve pillantottam a folyosó ellentétes irányába, de a két lánynak már csak a hűlt helyét találtam. Ez… bizarr.
- Úgy látom megismerkedtél Faye Chamberlainnel. – szólított meg ismét egy hang, ami jóval barátságosabbnak és mosolygósabbnak hatott az előzőnél. Felé fordulva ismét egy gyönyörű lányt láttam. Itt mindenki ilyen szép? – Ő az ügyeletes rosszlány.
- Ja, hát elég meggyőző. – bólogattam, miközben a tekintetem visszasiklott a lakatra.
- Diana vagyok. – nyújtotta felém a kezét, s olyan barátságos volt, hogy mosolyogva viszonoztam.
- Cassie – be akartam mutatkozni a teljes nevemen, de ő megelőzött. Úgy látszik, hogy a hírem körbejárta a sulit. Viszont, ő legalább tényleg rendesnek tűnik. Nincs a tekintetében szemernyi gonoszság sem, így vele szívesebben beszélgettem volna.
- Cassie Blake. Már nagyon vártunk. – engedte el a kezem. Értetlenkedő tekintetem látván hozzátette: - Matekon előtted ülök… jóval előtted. Szóval… figyelj, most mennem kell. Suli után a Csónakházban szoktunk bulizni. – mutatott kis macskakörmöket az ujjaival – A kikötőben van, nem tudod eltéveszteni. Gyere el ha végeztél.

A tanítási nap végén megkönnyebbülten sétáltam a parkolóba. Túléltem ezt a napot, és egyáltalán nem is volt olyan borzasztó. Ahogy láttam, itt klikkekben nyomulnak az emberek; a focicsapat, a pom-pom lányok, a csoport, akik minden szünetben olvasnak, és még egy klikk… mely ebédnél szemet szúrt. Faye és a másik, göndör hajú lány, Diana, na meg két fiú. Az egyik magas, deltás, méz szőke hajú. A mosolya káprázó, s az inget is félig kigombolva mutogatja feszes mellizmát. A másik, valamivel vékonyabb, és egyáltalán nem túl izmos. Átlagos, felnyalt barna haja, fura, kisfiús arca sokkal jobban vonzotta a tekintetem, mint a szőke. Az ebédlőben többször is erre a csapatra pillantottam, hiszen úgy tűnt ők tényleg összetartoznak. Egy asztalnál ültek, néha összebújtak sutyorogni, sőt, olykor vetettek rám is egy hosszú pillantást.
Amikor a kocsihoz értem, bedobtam a táskám, s miután bekapcsoltam a biztonsági övet egyenesen a főútra mentem. Mivel nem ismertem a várost, abban bíztam, hogy legalább egy tábla jelzi majd, hogy merre is van az a bizonyos kikötő. Igaznak bizonyult a feltételezésem, elég hamar meg is érkeztem.


A kikötőben egy fehér-halványkék, itt-ott megkopott hajó horgonyzott, melyen hatalmas, egyszerű betűkkel tüntették fel a CSÓNAKHÁZ feliratot. Vékony, megázott lépcső vezetett a fedélzetre. Belül kellemes, akác és citromillat terjengett. Néhányan a darts tábla előtt álltak, valószínűleg ők a focicsapat tagjai, hiszen mindannyian CHHS-es, bordó-fehér pulóvert viseltek. Megmosolyogtatott a tény, hogy itt szeptemberben pulóvert hordanak az emberek. Cape Codban ilyenkor még javában tombol a bikini szezon. Nem voltak tehát túl sokan; a focicsapat néhány tagján kívül ketten ültek az egyik boxban, az ablak mellett, valamilyen gyümölcsturmixot iszogatva. Legalább nem túlzsúfolt ez a hely. Nálam ez egy jó pont.
- Te vagy Amelia lánya. – hangzott el a megállapítás a hátam mögött. Ijedten fordultam hátra, de tekintetem egy kellemes, borostás férfival találta szemben magát.
- Elnézést… - néztem rá értetlenül, mire felcsillant a szeme, s megkerülve engem, besétált a kiszolgáló pultba. A gyümölcsök és a dekorációk mögül folytatta a beszélgetést.
- Mintha csak őt látnám! – mosolygott, majd tekintete elkomolyodott – Cassie, ugye? Hallottam anyukád balesetéről. – kapta el a pillantását, majd, mintha ezzel neki is jobb lenne, elkezdte törölgetni a fényesre csiszolt pultot. – Részvétem. – mondta, majd mintha le akart volna rázni elfordult, s szeletelni kezdte a gyümölcsöket.
- Ismerte az anyámat? – kérdeztem meg az első dolgot, mely az eszembe jutott.
- Nem csak ismertem. – felelte majd az addig felaprított gyümölcsöket beledobta a turmixgépbe. Lehajolt, kivett egy doboz tejet a mini hűtőből, és ráöntötte azt. Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát, mert valóban érdekelt a mondandója. Egy egész évnek tűnt, mire össze turmixolta a hozzávalókat. – Szerelmes voltam belé, halálosan.
- És az apám mit szólt ehhez? – érdeklődtem, immár mosolyogva. Ki gondolta volna, hogy az első ember, akivel értelmes dologról beszélek, az anya volt szerelme lesz?
- Nem örült neki… de anyukád őt választotta. Én pedig nem kavartam be. – kiöntötte a turmixot egy pohárba, a közepébe szúrt egy hatalmas szívószálat, tálcára tette, s aztán kikászálódott a pultból. Megállt velem szemben, kezében – gondolom- az egyik rendeléssel. – De attól még… meg van írva. – felelte, kissé elfojtott, fájdalmas hangon.
- Mi van megírva? – kérdeztem, mert az elmém zavarossá vált. Nevetséges ilyen filmbéli dolgokkal dobálózni, de mégis úgy éreztem, hogy teljesen komolyan gondolja.
- A családjaink sorsa a csillagokban. Ez a végzetünk, mindig is így volt, és ez így is marad.
- Apa, mit csinálsz? – hallottam egy hajszálnyival vékonyabb hangot a hátam mögül, s már ösztönösen megfordultam a tengelyem körül. A Dianáék klikkjéből való, barna hajú srác állt mögöttem, tekintete szégyenletes, rosszalló volt. A szemeit –ezek szerint- az apjára szegezte, majd pár másodperc múlva mindketten felocsúdva az apja szólalt meg először. Olyan volt, mintha nem is a való világban lennék, hanem egy másik univerzumban. Miről hablatyolnak itt az emberek? Végzet?
- Ő itt Cassie, Amelia lánya. – nevetett fel az idősebbik férfi, majd megkerült engem. Ez idő alatt a fia belépett a pultba, s mintha csak egy kényszertevékenységet végezne, törölgetni kezdett. Kezdtem úgy érezni, hogy itt mindenki fura. Nagyon fura. – Csinos lány, nemde? – a hangja fura volt, kicsit úgy hangzott, mintha mosolyogna.
A pultban lévő fiú a plafonra szegezte tekintetét, majd mikorra az apja hallótávolságon kívülre ért, bátortalanul megszólalt.
- Ne haragudj rá. Jó ember, csak néha túl sok bourbont vedel. – próbálta leplezni a szégyent, amit az apja iménti jelenete okozott, valószínűleg nem ez volt az első eset. Engem valamiért mégis érdekelt a mondandója. Lehet, hogy azért, mert nem tudok semmit az anyám itteni életéről. – Adam Conant. – intett, most már kicsit merészebben – Csüccs le, viszek egy itallapolt. –mosolygott, ám én folyamatosan a szemeit néztem. Volt benne valami… valami igéző.

2017. július 30., vasárnap

Prologue


Over

[Prologue]





Welcome to Chance Harbor
Hosszú, nagyon hosszú napokat hagytam magam mögött. Lassan három hónapja, hogy árva lettem, és mégis, szinte félelmetes, hogy még mindig nem vagyok képes megbirkózni a gondolattal. Az apámat egyáltalán nem is ismertem; még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna, de az anyám elvesztése…

Tisztán emlékszem arra a májusi estére. A barátommal, Calebbel jegyet váltottunk egy autósmoziban, s bár a film nem ért meg egy árva petákot sem, mi mégis úgy döntöttünk, hogy végignézzük. Cape Cod városa varázslatos volt a maga módján. Az év minden szakaszában a turistáktól hemzsegett, de egyetlen percig sem engedte, hogy magányos légy. Ez amolyan aranyszabály volt nálunk. Volt…
Aznap este hazavittem Calebet. Élénken őrzöm az emlékét, hiszen nagyjából az volt az utolsó, boldog találkozásunk. Hazafelé menet defektet kaptam, így, mivel kénytelen voltam kicserélni azt a nyavalyás kereket, késtem otthonról. Mire végeztem vele, már nem volt hova hazamennem. Mi több, nem volt kihez hazamennem.

„Tudom, hogy mi már nem… de attól még vigyázz magadra. Szeretlek!” – olvastam a Caleb által küldött SMS-t, mire könnyek szöktek a szemembe. Igen. Három hónappal ezelőtt elvesztettem az anyámat is, ennek következtében pedig senki nem volt képes arra, hogy pótolja az űrt, amit maga mögött hagyott. Próbálkoztam, esküszöm. Nem sikerült, így, amikor a nagyi felhívott, rögvest igent mondtam. Eltelt három hónap, és nekem iskolába kell járnom, pont úgy, ahogy egy átlagos tizenhat éves tinédzsernek. Az egyetlen rokonom, akire számíthatok, az a nagyi. A nagyi, aki nagyjából 900 kilométerre lakik Cape Cod városától. A nagyi, aki mostantól szállást ad nekem.

„Welcome to Chance Harbor” – olvastam a táblát, mely nagyjából 70 méterre ágaskodott előttem. Megkopott, ősrégi tábla volt, olyan, melyet még sosem láttam. Letöröltem hát a könnyeket, melyeket hátrahagyott ex barátom üzenetének köszönhettem, és bevágódtam az autóba. Elfordítva a kulcsot elindultam, hogy elfoglaljam a szobát, melyet a nagyi lakásában kaptam. Ám, amikor elhagytam a város határát úrrá lett rajtam a félelem. Vége – ismételtem magamnak újra és újra, hiszen még én sem hittem benne, hogy itt bármivel is könnyebb lehet; új város, új emberek, új iskola, egyszóval új… minden.
Nagyjából húsz perc elteltével leparkoltam egy takaros, halványzöldre festett, emeletes ház elé. Otthon… - gondoltam, s leállítva a motort kikászálódtam az autóból. Ahelyett azonban, hogy a csomagjaimért mentem volna, inkább megálltam az út szélén, bejárva tekintetemmel az elém táruló épületet.
Takaros volt; a halványzöld építményt körülölelte egy alacsony építésű, régi, mohás betonalap, melynek a tetejére kovácsoltvasat emeltek. Vékony, kikövezett útvonal vezetett a kis vaskaputól a krémszínű lépcsőig. A bejárat előtt elhelyezkedő, kisebb terasz egyáltalán nem olt zsúfolt; két rattanszék, és egy ódon faasztal kapott rajta helyet.
Hát itt élt anyu, 16 évig. – tűnődtem el, s mire feleszméltem, már nyílt is a csupaszín bejárati ajtó. Hatvan körüli, vörös hajú nő lépett ki rajta, arcán a jól ismert, kedves mosollyal. Amikor meglátott, karjait széttárva indult meg felém a lépcsőn.
- Cassie! – kiáltotta boldogan, mire én magam is elmosolyodtam. – Örülök, hogy épségben megérkeztél. Gyere, adj egy nagy ölelést.
- Szia, nagyi. – válaszul megöleltem. Legutoljára a temetésen találkoztunk. Velem akart maradni, Cape Codban, de nem engedtem. Lelkére kötöttem, hogy utazzon haza, majd utána jövök. És itt is volnék. Chance Harborben, az új otthonom kapujában.
Tudtam, ezzel lezárult egy fejezet a régi életemben. Az anyám meghalt, Calebbel pedig szakítottunk. A nagyi megpróbált meggyőzni, hogy jöjjek hamarabb, de én nem szerettem volna. Lehet, hogy igaza volt, és addigra felfedezhettem volna a várost, ismerkedhettem volna korombeli fiatalokkal… de úgy éreztem, nem véletlen, hogy anyu sosem mesélt erről a helyről, hogy sosem küldött el nyaralni a nagyihoz. Olyan volt, mintha óvott volna valamitől, - vagy valakitől. Most már mindegy – gondoltam, hiszen itt vagyok. A Cape codi Cassie Blake halott. Annak vége. 




Opening

Hát eljött ez a nap is, a The Curse is Ours megnyitotta a kapuit. Az előző fanfictionos blogom kárán megtanultam, mikor kell elindítani egy történetet; mindenképp akkor, ha a munkálatok készen vannak. Megtanultam, hogyan NE vezessünk blogot, és hogyan ütemezzük be a teendőket, hiszen több mint 12 évembe telt rájönni, hogy a blogspot is egy munka. Egy munkát pedig szívvel, lélekkel, vagy sehogy. 
Még régebben írtam nektek egy új projektről [itt] ; nos, ez lenne az az új projekt. Nem egy szokványos fanfic, hanem egy viszonylag átlagon aluli könyv, ill. tévésorozaton alapuló kis iromány. Azért választottam ezt a témát, mert úgy gondoltam, hogy ebből a sztoriból messze-messze többet lehet kihozni, mint amennyit a Titkos Kör c. CW-s sorozatban mutattak. Maga az alap sztori tetszik, és esküszöm nem értem, miért hagyták abba anno, 2012-ben a készítők.
Na de mindegy is, nagyon remélem, hogy lesz, aki majd örömét leli benne. Ma, az esti órákban hozom is a prológust, amely nem lett valami hosszú. 
Üzeneteket hagyhattok nekem kommentben, illetve írhattok e-mailt is, szívesen visszaírok nektek. 

UI.: készülnek a kisebb-nagyobb modulok is, lassacskán azokat is közzéteszem Nektek, hogy egy-egy fejezet közt ne unatkozzatok. Kérlek titeket, ha itt jártok dobjatok egy pipát, vagy egy kommentet, hiszen szeretnék visszajelzéseket kapni. 

Ti olvastátok/láttátok a sorozatot? Hogy tetszett? 


Audrey H.